„Az egyik részem még dédelgeti a régi sérelmeket, de tudom, hogy minél többször bocsátok meg, az életem annál jobban működik majd.”
Úgy látom, hogy az elengedés leggyöngédebb formája a megbocsátás. Számomra nem olyasmit jelent mint egy szivacs, amivel tisztára törölhetem valakinek a tábláját vagy egy kalapács, amellyel lecsapva kijelenthetem: „ő nem bűnös”. Inkább olyasmi, mint egy olló. Arra használom, hogy elvágja a neheztelés kötelékeit, amelyek egy problémához vagy egy múltbéli sérelemhez kötnek. A neheztelés elengedésével visszanyerem a szabadságomat. Amikor negatívan reagálok egy másik ember viselkedésére, ez azt jelenti, hogy elveszítettem a helyes nézőpontomat. Nem kell eltűrnöm, amit elfogadhatatlannak tartok, de ha belesüppedek a negatív magatartásba, az nem fogja megváltoztatni a helyzetet. Ha tehetek valamit, azt megteszem. Ha nem vagyok képes megváltoztatni a helyzetet, Istenre bízom azt. Azzal, hogy valóban megengedem, hogy minden menjen a maga útján, gyakorolom az elengedést és a megbocsátást. Amikor a gondolataimat elönti a keserűség, a félelem, az önsajnálat és a bosszúról való képzelgés, akkor nem sok hely marad bennem a szeretetnek vagy a csendes jó tanácsnak. Azt kívánom, hogy eléggé tudjam szeretni magam ahhoz, hogy beismerjem, hogy a neheztelés visszahúz, aztán szépen elengedjem.
Minden alkalommal, amikor valaki nyakán meg akarom szorítani a neheztelés kötelét, igazából csak magamat fojtogatom. Ma inkább a megbocsátást fogom gyakorolni.
