Az Amerikai Orvosok Egyesülete az alkoholizmust egy olyan gyógyíthatatlan betegségnek tekinti, mely ugyan egyre súlyosbodik, mégis feltartóztatható. Egyik tünete az ivás utáni türtőztethetetlen vágy. Az alkoholizmus az idő előrehaladásával egyre súlyosbodó betegség. Ha az alkoholista folytatja az italozást, az ivásra való hajlam fokozottan erősödik. Amennyiben a betegséget nem állítják meg, az italozásnak nem szabnak gátat, gyengeelméjűséggel vagy halállal végződhet. Az alkoholtartalmú italoktól való tartózkodás az egyetlen módja annak, hogy az alkoholizmus kiteljesedését megállítsák.

Ma már létezik eredményes terápiás módszer erre a betegségre. A legismertebb, melyet széles körben is a leghatásosabbnak ítélnek, a Névtelen Alkoholisták Szövetsége. Az alkoholizmus így ma már nem egy reménytelen állapot – feltéve, hogy felismerjük és kezeljük.

 

Mindenféle embertípus lehet alkoholista; nagyjából az alkoholisták csak 3–5%-a az utcán heverő, csavargó részeg. Legtöbbjük családos, barátokkal, munkahellyel rendelkező, hétköznapi ember. Az alkoholfogyasztás azonban valamilyen formában befolyásolja életük különböző területeit, érintheti családi vagy szociális életüket, esetleg munkateljesítményüket. Előfordulhat azonban egyszerre mindhárom. Az alkoholista olyan személy, akinek az italozás folyamatosan jelen van életének különféle területein, és egyre nagyobb problémát okoz

Az alkoholista azért iszik, mert úgy gondolja, hogy innia kell. Az alkoholisták mankónak vagy a valóságtól való menekülésnek használják az italt. Az alkoholista lelkileg szenved, és italt használ lelki fájdalmainak enyhítésére. Egy idő után a beteg olyan mértékben támaszkodik az alkohol hatására, hogy az válik a meggyőződésévé: élni sem tud már ital nélkül. Ezt nevezzük rögeszmének.

 

Amikor egy alkoholista megpróbál nem inni, az elvonás fizikailag és lelkileg annyira kimeríti, hogy inkább újra iszik, mert csak azzal tudja enyhíteni a fájdalmát. Ezt nevezzük káros szenvedélynek.

 

A legtöbb alkoholista azt szeretné, ha meg tudná állni, hogy csak alkalomadtán iszik. Sok időt és energiát fektetnek abba, hogy arra a szintre tudják mérsékelni az alkoholfogyasztást, mint a legtöbb ember. Megpróbálnak csak a hétvégén inni vagy csak bizonyos fajta italt fogyasztanak. De azt soha nem tudják biztosan, hogy abba tudják-e hagyni az italozást, amikor akarják. A végén mindig berúgnak, hiába tettek magukban fogadalmat, hogy nem fognak sokat inni. Ezt nevezzük kényszernek.

 

Ennek a betegségnek az a jellemzője, hogy az alkoholista nem hiszi el magáról, hogy ő egy beteg ember. Ez az úgynevezett önámítás. Remény a gyógyulásra csak akkor lehet, ha a beteg képes belátni, hogy feltétlenül szüksége van segítségre, ha valóban abba akarja hagyni az ivást és hajlandó beismerni, hogy képtelen egyedül megoldani a problémáját.

 

Önmagunk megértése

Az alkoholizmus családi betegség. A kényszeres ivás nemcsak az italozót, de annak személyes kapcsolatait is befolyásolja, hatással van mind rá, mind baráti körére, valamint munkatársaira, gyermekeire.

 

Szülők, szerelmi kapcsolatok, házasságok szenvednek az alkoholizmus hatásaitól. Az alkoholizálást különösen azok a kapcsolatok sínylik meg legjobban, ahol a legszorosabb a kötődés. Ebbe a helyzetbe különösen azok bonyolódnak bele a legjobban, akik a legérintettebbek, és akik igazán törődnek az alkoholistával. Ezek a hozzátartozók reagálnak az alkoholista viselkedésére. Látják, hogy az alkoholfogyasztás mértéktelen, s ők megpróbálják mérsékelni, illetve féken tartani. A nyilvánosság előtt szégyellik az ittas családtag viselkedését, és szűk családi körben próbálnak elbánni vele. Rövidesen bekövetkezik a következő jelenség: úgy érzik, hogy a mértéktelen ivást ők okozzák, és magukra vállalják az alkoholista fájdalmát, félelmét és bűntudatát.

 

Ezek a jóindulatú emberek elkezdik számolgatni, hogy a másik mennyi italt fogyaszt. Drága italokat kiöntenek a lefolyóba, felforgatják a házat, keresve az eldugott üvegeket, rettegve várják a dugó pukkanásának hangját. Teljes gondolkodásukat betölti, hogy mit és mit nem csinál a mértéktelenül italozó, valamint az, hogy hogyan tudnák a másik italozását mérsékelni. Ez az ő rögeszméjük.

 

Fájdalmas dolog figyelemmel kísérni egy olyan embert, aki lassan felőrli magát a mértéktelen alkoholfogyasztással. Amíg úgy tűnik, hogy az alkoholista nem izgatja magát a számlák, a munkája, a gyermekei, a saját egészségi állapota miatt, addig mindenki körülötte aggódni kezd. A hozzátartozók ott követik el a hibát, hogy megvédik az alkoholistát a következményektől. Mindent elintéznek helyette, kimentik a kényes helyzetekből, apró hazugságokba keverednek, hogy sérült kapcsolatokat mentsenek, és a végtelenségig aggódnak. Ez az ő gyötrelmük.

 

Az alkoholista viselkedése miatt azonban előbb-utóbb megharagszanak. Rádöbbenek, hogy a beteg ember felelőtlen, hazudik és kihasználja őket. Kezdik érezni, hogy a függő beteg nem törődik velük, és meg akarják büntetni, meg akarják fizettetni vele mindazt a fájdalmat és gyötrődést, amit a mértéktelen ivással nekik okozott. Ez az ő haragjuk.

 

A közelállók belemennek a színjátékba. Ígéreteket fogadnak el, mert el akarják hinni, hogy nincs semmi baj, mivel az iszákos egy ideig józan állapotban van. Hiába mondja a józanész, hogy valami nincs rendben az alkoholista mértéktelen ivásával és gondolkozásával, ragaszkodnak hozzá, hogy az érzelmeiket és meggyőződésüket titokban tartsák. Ez az ő önimádásuk.

 

A hozzátartozók legbántóbb sérelme az a gyötrő hiedelem, hogy ők maguk valamilyen formában hibásak: valamit nem jól tettek, nem elég csinosak, nem elég okosak, hogy megoldják annak a problémáját, akit a legjobban szeretnek. Úgy vélik, hogy ez olyan valami, amit ők csináltak vagy éppen nem csináltak. Ez az ő bűntudatuk.

Mi, akik az Al-Anonhoz fordultunk segítségért – legtöbbször kétségbeesetten, mert képtelenek voltunk hinni a változás lehetőségében és nem bírtuk tovább elviselni, amit eddig eltűrtünk –, úgy érezzük, hogy elcsalták tőlünk szerető társunkat, túlterhel minket a felelősség, nem kellünk senkinek, nem szeret minket senki, és nagyon egyedül vagyunk. Olyan is van köztünk, aki szemtelen, önhitt, mértéktelenül önző, és zsarnokoskodó; de azért jövünk, mert akarjuk a változást, mert szükségünk van a segítségre.

 

Jóllehet, egy hozzátartozó alkoholista viselkedése vezetett bennünket az Al-Anonba, nagyon hamar tudomásul kell vennünk, hogy a problémáink sikeres megoldásához először a gondolkodásmódunkat kell megváltoztatni. Az Al-Anonban megtanuljuk, hogy hogyan lehetséges szembenézni a rögeszméinkkel, gyötrelmeinkkel, nem-akarásunkkal és bűntudatunkkal. Az Al-Anonban – mint egy bajtársi körben – képesek vagyunk nehézségeinken könnyíteni úgy, hogy megosztjuk saját tapasztalatainkat, erőnket és reménységünket. Apránként rájövünk arra, hogy hozzáállásunk nagyon sokban hozzájárul a nehézségeink nagy részéhez. Ezért megpróbálunk változtatni hozzáállásunkon, kezdjük felvállalni a felelősséget önmagunkért, felfedezzük, hogy mekkora jelentősége van saját önérzetünknek, kezdjük érteni, mit jelent a szeretet, és mit jelent lelkileg felnőni. A figyelmünk elterelődik az alkoholistáról, és arra a területre irányul, ahol képesek vagyunk hatást gyakorolni: saját életünkre.

 

Az alkoholizmus értelmezése

"Az alkoholizmus életforma, egész életre kiható betegség. A szakemberek egyetértenek abban, hogy az alkoholisták nem képesek korlátozni az alkoholfogyasztást. Sok éves italtól való tartózkodás után, ha újra elkezdenek inni, nem képesek korlátozni a mennyiséget."