Mennyi időt töltöttem azzal, hogy azon rágódjak, hogy mások vajon mit gondolnak rólam? A rövid válasz az, hogy túl sokat. A helyreállás előtt nem voltak határaim, nem érzékeltem önmagamat és azt, hogy hogyan érzek magam felől, az életemet pedig nagyban az határozta meg, hogy az emberek mit helyeseltek és mit nem. Nem voltam tudatában a bensőmnek, ami másoknak tetszett, vagy nem tetszett, mások hangulata és véleménye volt a belső iránytű, amit használtam, hogy az érzelmi életemet irányítsam. Kimerítő volt. „Tedd le a nagyítót és vedd kézbe a tükröt.” Az egyik legértékesebb ajándék, amit kaptam, az a szabadság és bíztatás, hogy felfedezzem és igazoljam az érzéseimet. Ez a folyamat akkor kezdődött, mikor megtanultam, hogy ne a többiekre figyeljek, hanem nézzek belülre, hogy a saját igazságomat megtaláljam. Először szokatlan volt, de ez volt az egyetlen út a biztonság, a magabiztosság és a béke felé, amik után mindig sóvárogtam. Ma tudom, hogy az érzéseim helytállóak, megtanultam bízni bennük és támaszkodni rájuk. Tudom, hogy a többi embernek ugyanúgy vannak a saját gondolatai és véleménye, és tudom, hogy azok az ő számukra is érvényesek. De ma már a kettő között van egy határ és az önmagamról alkotott képem nem függ mások helyeslésétől.
Ma élvezem azt a szabadságot és megerősítést, ami önazonosságomból és önmagam tiszteletéből származik.
Kérdések elmélkedésre: Mennyire befolyásol más emberek rólam alkotott véleménye abban, hogy hogyan érzek magam felől? Ma hogyan érzek az érzelmi határaim felől? Ma mennyire tisztelem a saját érzéseimet és véleményemet? Vannak módjaim arra, hogy eljussak a saját belső igazságomig és hogy megvizsgáljam, értékeljem azt? Ma miként határozom meg azt, ahogyan önmagamat érzékelem? Ma milyen módon építem az önbizalmamat?