Helyreállás

Tipikus viselkedési jellemzők

A rendezetlen otthonban felnőtt emberek viselkedésében közös jellemvonások fedezhetők fel. Ez különösen igaz ott, ahol a családfő valamilyen kémiai szerfüggőségben szenvedett vagy érzelmileg labilis személy volt. Ezeknek az embereknek a viselkedése leleplezi, hogy milyen rendellenes körülmények uralkodhattak gyermekkori otthonukban, melyek károsan hatottak rájuk. Habár a társadalom népessége körében nagyon sokféle viselkedési forma létezik, mégis nagyon sok hasonlóságot mutatnak a viselkedési sémák azoknál az embereknél, akik rendezetlen háttérből jönnek.

Ennek a rövid gyakorlati tanulmánynak az a célja, hogy segítsen az életedben felfedezni azokat a területeket, ahol a rendezetlen otthoni háttérre utaló magatartási jellemzők felfedezhetők nálad is. A példákat azért adjuk, hogy segítsenek beazonosítani saját magadban is ezeket a tipikus, benned megfogalmazódó gondolatokat, érzelmeket és a bevett viselkedési sémákat.

Alacsony önértékelésünk kíméletlenné tehet bennünket a magunk és mások megítélésében. Általában megpróbáljuk ezt rejtegetni vagy azzal próbáljuk ellensúlyozni, hogy maximalisták vagyunk, hogy magunkra vesszük a mások iránti felelősséget, hogy igyekszünk kivédeni előre nem várt események káros következményeit, hogy mérgelődünk ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy szeretnénk, vagy pletykálkodunk ahelyett, hogy szembenéznénk a valósággal.

Boldogtalan vagyok egy gyülekezetben és azt gondolom, hogy a közösségben mindenki tele van hibával és problémával (általánosítok).
Nem érzem magam a helyemen a munkámban.
Hajlamos vagyok arra, hogy beszéljek a családomról és rokonaimról. Ilyenkor gyakran emlegetem a hibáikat és a hiányosságaikat.
Amikor egyedül vagyok és van időm gondolkodni, akkor többnyire kritizálom magamat. Néha nagyon butának, alkalmatlannak, csúnyának és haszontalannak (értéktelennek) érzem magam.
Soha nem hiszem el igazán, hogy elfogadnak, ezért túlságosan is erőlködöm azon, hogy észerevegyenek.
úgy érzem, hogy nem vagyok eléggé fontos. Ezért megpróbálok másoknak segíteni abban a reményben, hogy így majd felfigyelnek rám.
A munkahelyemen úgy érzem, hogy nem tudok lépést tartani a többiekkel.
Pletykálkodok és panaszkodok azokra, akik azt a benyomást keltik bennem, hogy gyenge és erőtlen vagyok.

Hajlamosak vagyunk a bezárkózottságra és arra, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat más emberek társaságában, különösen a tekintéllyel rendelkező emberek társaságában.

Vigyázok arra, hogy ne vonjam magamra a figyelmet a gyülekezetben, ezért általában késve érkezek az alkalmakra és még a vége előtt távozok.
A munkahelyemen igyekszem elvegyülni a többiek között. Különösen azt nem szeretem, ha a főnök figyel.
Kínosan vigyázok arra, hogy az üzenetrögzítőm be legyen kapcsolva még akkor is, ha otthon vagyok. Ezzel meg tudom „szűrni” a nem kívánatos hívásokat.
Társaságban többnyire zavarban érzem magam különösen akkor, ha rám irányul a figyelem.
Nehezem tudom magam kifejezni, ha hivatalos vagy fontos személlyel beszélek.
Azt gondolom, hogy a rendőr pont engem figyel, amikor mögöttem van.
Kerülöm az embereket, mert ez sokkal könnyebb, mint hozzájuk viszonyulni.

A befolyásolásban már meglehetősen nagy gyakorlatunk van, és bármit megteszünk, csakhogy valakit hozzánk hasonlóvá idomítsunk. Rendkívül hűségesek vagyunk akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy a másik ezt nem érdemli meg.

Könnyen megígérek egy szívességet még akkor is, ha meg sem kérnek rá.
A munkahelyemen és a gyülekezetben több feladatot vállalok, mint amennyit el tudok végezni.
Nagyon izgat, hogy mások mit gondolnak vagy beszélnek rólam. Ha az emberek elhallgatnak amikor belépek, akkor mindjárt arra gondolok, hogy biztos rólam beszéltek.
Kitartok a főnököm vagy a barátaim mellett akkor is, ha nem kedvelem őket, mert félek az elutasítástól, a kirekesztettségtől.
Sokszor dicsekszem a teljesítményeimmel, eredményeimmel, jó cselekedeteimmel, mert arra számítok, hogy ezáltal valami elismerést vagy dícséretet szerzek. Mégis, amikor a munkatársaim vagy barátaim megdícsérnek, nem vagyok képes elfogadni.
Nehéz számomra beismerni azt, hogy rendezetlen, problémás családból származom. Bűntudatom van, amikor meg kell mondanom, hogy a szüleim nem éppen a tökéletesség megtestesítői voltak.

Haragos emberek és a személyes kritikák elbátortalanítottak bennünket. Emiatt aggodalmaskodók és túlérzékenyek vagyunk.

Szinte képtelen vagyok meghallgatni olyan prédikációt, mely a kárhozat kénköves tüzével fenyegeti az ellenszegülőket.
Nehezen fejezem ki érzéseimet amikor egy határozott véleményű emberrel beszélgetek.
Néha azt a titkos vágyat dédelgetem magamban, hogy bosszút állok és elégtételt veszek a haragos és erős akaratú embereken, akikről úgy vélem, hogy a békességemet fenyegetik.
Pánikba esem, ha valaki hibát vagy problémát talál a munkámban.
Ha egyik családtagom vagy barátom tudatja velem, hogy mennyire szeretné, ha bizonyos területen megváltoznék, fejlődnék, akkor mindjárt azt feltételezem, hogy haragszik rám vagy hogy a terhére vagyok.
Megtorlásról álmodozom, amikor úgy érzem, hogy valaki igazságtalanul kritizált meg. Szinte észveszejtve igyekszem bebizonyítani, hogy ez nem is az én hibám. Mindenfelé kikürtölöm, hogy milyen becstelenül bánt velem az illető, vagy keresek olyan barátokat, akik nekem adnak igazat és engem vígasztalnak.

Szinte már szokásunkká vált, hogy olyan emberekkel kerüljünk kapcsolatba, akik érzelmileg elzárkóznak tőlünk, és akik hajlamosak arra, hogy valamilyen káros szenvedély rabságába kerüljenek. Általában kevésbé vonzódunk az egészséges, felelősségteljes emberek felé.

Kapcsolatom van valakivel, aki nem valami figyelmes velem szemben. úgy érzem, hogy a problémáim egyáltalán nem érdeklik őt.
Mindig igyekszem a házastársam igényeit kielégíteni, de ő a füle botját sem mozdítja ha rólam van szó.
Nagyon sokat tűnődök azon, hogy vajon milyen lenne ha valaki mással élnék házasságban.
Az életem tele van krízis helyzetekkel. El sem tudom képzelni, hogy vajon milyen lenne normális életet élni.
Nem vagyok a magam ura. Mindig mások irányítanak.
Néha úgy érzem, hogy jogom van engedni egy-egy kísértésnek azok után, hogy annyit szenvedtem és hogy én már olyan sokat tettem másokért.

Áldozatnak tartjuk magunkat, ezért a szerelmi kapcsolatainkban és a barátságainkban is azokhoz vonzódunk, akik kiszolgáltatottak vagy áldozat-szerepben vannak. A szeretetet összekeverjük a szánalommal, így aztán hajlamosak vagyunk olyan embereket szeretni, akiket sajnálni, védelmezni tudunk.

Úgy érzem, hogy az életem méltatlan és nem ilyet érdemelnék.
Úgy érzem, hogy mindig én húzom a rövidebbet. Egyetértek azzal a mondással, hogy „az húzza a rövidebbet, aki megpróbál jót tenni”.
Már majdnem jól érzem magam amikor valami jót teszek másokért, viszont az igyekezetemet senki nem méltányolja.
Sok időt töltök azzal, hogy mások problémáit próbálom megoldani.
Ha van egy kis megtakarított pénzem, az mindig elmegy arra, hogy kihúzzak valakit a bajból.
Ha társaságban vagyok, akkor ritkán tudom azt tenni, amit szeretnék. Mindig igyekszem másokhoz igazodni.

Szélsőségesek vagyunk. Egyik véglet amikor túlságosan felelősségteljesek vagyunk vagy a másik, amikor nagyon felelőtlenek. Egyszer mi akarjuk mások problémáit megoldani, máskor pedig azt várjuk másoktól, hogy ők oldják meg a miénket. Ezzel el akarjuk kerülni azt, hogy szembesüljünk saját jellembeli és viselkedésbeli gyengéinkkel.

Azt hiszem, hogy mindig nekem kell elsimítani a családi perpatvarokat.
általában engem hívanak békéltetőnek, ha a családtagok között nézeteltérés támad.
A munahelyemen és a gyülekezetben nincs senki, aki olyan keményen dolgozna, vagy annyira törődne másokkal, mint én.
Mindig több munkát vállalok fel, mint amennyit el tudok végezni.
Amikor otthon vagy a munkahelyemen nem sikerül valami, akkor magamat hibáztatom.

úgy érzem, hogy nem vagyok olyan tehetős, hogy másoknak tudjak adni.
Az emberek nem értik meg, hogy valójában mennyire beteg vagyok, ezért túlságosan sokat várnak el tőlem.
Igazán békén hagyhatnának már engem mindazok után, amit már eddig tettem. Egyszerűen nem méltányolnak, és nem értenek meg.
Csak a megfelelő alkalomra várok, hogy újra a társadalom hasznos tagja lehessek.
Istenre várok, hogy valami pozitív fordulatot hozzon az életembe.

Bűntudatunk van ha kiállunk önmagunkért vagy ha rámenősen viselkedünk. Behódolunk másoknak ahelyett, hogy magunk oldanánk meg a helyzetet.

Ha nagyon agresszív vagy rámenős emberrel beszélgetek, akkor azon jár az eszem, hogy bárcsak megmondanám neki a magamét. Utólag pedig magamat vádolom, hogy miért nem mertem neki beolvasni.
Ha kiállok az igazamért, akkor utána bűntudatot érzek és azt gondolom, hogy talán nem is volt igazam.
Van úgy, hogy valakivel nem értek egyet, de akkor sem merem neki megmondani hogy valójában mit is gondolok.
Azonnal kiöntöm a szívemet mihelyt egy családtaggal vagy olyan közeli baráttal beszélgetek, akiben megbízok. Mindjárt kibukik belőlem minden keserűség azok iránt, akik erőszakosan viselkedtek velem szemben.
Rosszul vagyok amikor úgy érzem, hogy kérdőre akarnak vonni, amikor azt hallom, hogy valaki találkozni akar velem vagy beszélgetni.
Nagyon sok bennem a felgyülemlett indulat, amit nem tudok megfelelően levezetni. Ezért néha amikor egyedül vagyok, akkor üvöltözök, csapkodom az ajtókat vagy összetörök valamit.

Letagadjuk, lekicsinyeljük vagy visszafojtjuk érzéseinket. Nehezen tudjuk kifejezni magunkat és nem vagyunk tudatában annak, hogy ez milyen kihatással van az életünkre.

Bizonyos dolgokra nem emlékszem amelyek gyerekkoromban történtek velem.
Bizonyos helyzetekben rám tör a pánik, az aggodalom vagy a félelem, és nem tudom az okát.
Semmiért sem tudok igazán lelkesedni. Az embereket pedig bosszantja amikor látják, hogy én nem jövök úgy izgalomba, mint ők.
Túlságosan visszafogom az érzelmeimet. Attól félek, hogy ha kimutatom az örömömet, abból valami baj lesz a végén.
A házastársam illetve élettársam panaszkodik, hogy nem vagyok elég barátságos.
Amikor valami kezd nagyon felizgatni vagy félelemmel eltölteni, akkor még a fejem is belesajdul. Ilyenkor keresek valamit, ami elvonhatja a figyelmemet vagy enyhítheti a fájdalmat.

Rettegünk az elutasítástól vagy attól, hogy elhagyjanak bennünket, mivel olyan személyiségek vagyunk akik nagyon rászorulnak másokra. Még akkor is kitartunk egy munkahelyen vagy egy kapcsolatban, ha az számunkra sok sérelemmel jár. Ez a félelmeink miatt van így, mivel nem merjük felszámolni fájdalmas kapcsolatainkat vagy nem merünk belépni egy új, egészséges és örömteli kapcsolatba.

Utálom a munkámat, de mégsem hagyom ott. Pedig már a családom és a barátaim is azt javasolták, hogy próbáljak meg valami mást.
Pánikba esek és azonnal a legrosszabbra gondolok, amikor hozzám közelálló személy hallgat vagy érzelmileg hűvös felém.
Rögtön arra gondolok, hogy el fognak bocsátani amikor a munkámat nem becsülik vagy nincsenek velem megelégedve.
Félek, hogy viselkedésemmel jóvátehetetlen kárt okoztam a kapcsolatunkban, ha összekülönbözök a barátommal vagy a házastársammal. Ilyenkor van úgy, hogy utána többször is felhívom hogy bocsánatot kérjek, vagy hogy elsimítsam a dolgot.
Sokszor képzelődöm azon, hogy vajon milyen lenne egy másik állás, másik házastárs, más barátok, stb.
Néha szeretnék kilépni az unalmas életből egy kis időre, de halálra rémíszt már annak a gondolata is, hogy mihez kezdenék és kihez fordulhatnék.

A tagadás, félrehúzódás, erőltetett önfegyelem vagy a hamis bűntudat mind családi örökségek, a rendezetlen családi háttér jelei. A reménytelenség és elhagyatottságérzés pedig mind az ilyen viselkedési formák, magatartásmódok velejárói.

Szeretném, ha végre békén hagynának.
Néha alig várom hogy hazaérjek, bezárjam az ajtót magam mögött és kikapcsoljam magam ebből a világból.
Szeretném magam alakítani az életemet, de a körülmények és bizonyos emberek mindig belezavarnak.
Megpróbálom minél kevésbé kiadni magam másoknak. Amit pedig gondolnak rólam, azt igyekszem elfogadni, illetve valahogy feldolgozni.
Nem mindig mondok el mindent magamról amikor beszélgetek valakivel. Csak annyit, amennyi éppen a legszükségesebb.
Sokszor tépelődök a korábban elkövetett hibáimon. Azzal vádolom magam, hogy nagyon buta voltam.
Nem nagyon reménykedek abban, hogy a dolgok meg fognak változni. Másokkal történnek jó dolgok, de velem soha. úgy tűnik, mintha átok ülne rajtam.

Nehezen alakítunk ki bensőséges kapcsolatot. Bizonytalanok vagyunk önmagunkban, ezért másokban sem tudunk igazán megbízni. Nem ismerjük pontosan a határainkat és ezért gyakran belebonyolódunk társunk problémáiba és érzelmeibe.

Néha úgy érzem, hogy a társam csak tévedésből házasodott velem és most már nagyon bánja.
Mindjárt azt hiszem, hogy miattam van, ha a társam depressziós vagy levert. Képtelen vagyok felvidulni amíg nem látom, hogy már ő is rendben van.
Rögtön megrémülök ha valaki a környezetemben mérges még akkor is, ha nem ellenem irányul a haragja.
A szexuális életem úgy-ahogy rendben van, de néha úgy érzem, hogy nem vagyunk elég közel egymáshoz és nincs meg a kapcsolatunkban a romantika.
Nagyon sokszor megvetem a külsőmet (lehet hogy csak gondolatban) és kétségem van afelől, hogy egyáltalán vonzó vagyok-e.
Időnként megpróbálom befolyásolni a társamat azzal, hogy valamilyen kellemes időtöltésre célozgatok.

Nehézséget jelent egy-egy kitűzött feladat végigvitele.

A legtöbb feladat elvégzését az utolsó pillanatig halogatom.
Az íróasztalom tele van olyan tervekkel, melyek eleinte nagyon lelkesítettek, de mégsem valósítottam meg őket.
Az emberek sokszor megkérdezik tőlem: „Nos, mi lett abból a bizonyos dologból (munkából, hobby-ból)? Ilyenkor azt szoktam rá felelni, hogy valami fontos jött közbe, de az igazság az, hogy elment a kedvem tőle.
Kötegekre való levelek és papírok hevernek az íróasztalomon, melyek arra várnak, hogy foglalkozzak velük.
Legalább egy (vagy több) olyan szoba van a házamban, ahová nem szívesen engednék be bárkit is, mivel úgy néz ki.
Bűntudatot érzek ha eszembe jut, hogy mennyi időt, pénzt és energiát pazaroltam el félig-meddig megvalósított ötletekre vagy tervekre.

Erős vágy él bennünk arra, hogy mindent mi irányítsunk.

Mindig tudni akarom, hogy mi a helyzet a gyermekeimmel vagy a házastársammal. Még arra is képes vagyok, hogy a holmijukban turkáljak.
Köztudott rólam, hogy belemegyek olyan vitákba, melyekhez semmi közöm sincs.
A gyermekeim azt mondják rólam, hogy fojtogató a magatartásom. Néha azzal fenyegetnek, hogy idő előtt elhagynak vagy elszöknek hazulról.
Nehezemre esik szabad kezet adni alkalmazottaimnak (ha vannak) vagy nem hagyom az ötleteiket érvényesülni. Szeretem, ha a dolgok az én módszereim és elképzeléseim szerint alakulnak.
Nagyon mérges tudok lenni, ha mondjuk rendelek valamit egy gyorsétteremből és nem pont azt hozzák, amit kértem.
Pánikba esem amikor egy nehéz helyzetet nem tudok kezelni. Ilyenkor vagy levezetem a feszültségemet a hozzám közelállókon vagy idegesen kapkodni kezdek és hirtelen máshoz fogok.
Ha a gyerekeimnek valami problémája van – akár a legcsekélyebb is – addig nem nyugszom, amíg minden tőlem telhetőt meg nem tettem a megoldás érdekében.
Nehezen tudok pihenni, aludni vagy lazítani. Az emberek azt mondják, hogy „túlfeszített vagyok”.

Hajlamosak vagyunk az elhamarkodottságra. Belevágunk valamibe, mielőtt még felmérnénk az eshetőségeket és a várható következményeket.

általában beérem kevesebbel is mint amennyit igazából szeretnék, mert nem tudok dönteni.
Időnkét megtörténik, hogy megírok egy levelet és utána azt kívánom, hogy bárcsak ne küldtem volna el.
általában úgy megyek el valahová vagy úgy vágok bele dolgokba, hogy meg sem tervezem előre. Sajnos nagyon sok „hibát” követek el az életben.
Van úgy, hogy valamit vállalok később viszont megbánom. Néha a házastársamat vagy a gyerekeimet kérem meg arra, hogy telefonon mondják le a vállalásom.
Nagyon utálok sorban állni. Ha például a Vidám Parkban vagyunk, inkább felülök egy unalmas menetre minthogy kivárjam a sort egy sokkal izgalmasabbra.

Tizenkét lépés, mely ahhoz vezet, hogy egészséges keresztyénné váljunk

Tizenkét lépés, mely ahhoz vezet,
hogy egészséges keresztyénné váljunk